Folytatjuk utunkat Bosznián át. Az egyhetes út utolsó etapján Szarajevótól Mostaron át dél felé próbálunk Horvátország irányába kijutni az országból, hogy aztán késő este elérjük Splitben a Zágráb felé induló éjszakai vonatot. Aki esetleg nem olvasta az eddigi részeket, annak itt a linkgyűjtemény is.
Az előző részek tartalmából
- Első rész: Avagy hogy jutottunk be Horvátország felől Boszniába, nem a legegyszerűbb útvonalon.
- Második rész: Banja Lukától Dobojig és Tuzláig, ahol még Európa utolsó rendes szolgálatban lévő nagyvasúti gőzmozdonyát is láttuk.
- Harmadik rész: Talgo, svéd kocsi, Ganz motorvonat, a teljes paletta Doboj és Szarajevó között.
- Negyedik rész: Szarajevói városnézés és sok-sok villamos
A szarajevói pályaudvar kihagyhatatlan motívuma a háttérben épült felhőkarcoló. Meg persze a vasúti járművek sem rosszak
Ganz motorvonat indul Zenica felé a délutáni napsütésben
Ez pedig a fél órával a személyvonat mögött Konjicon és Mostaron át Čapljina felé közlekedő Talgo
Napunk Szarajevóban kezdődött, aminek első felét még a negyedik részben olvashattátok. Egy kisebb adag villamosozás után aztán kimentünk a vasútállomásra, hogy a délutáni, ezen a vonalon egyetlenként közlekedő személyvonattal menjünk Konjic felé. A vonat nagy örömünkre ismét egy ősrégi svéd kocsiból és az azt vontató Končar mozdonyból állt, pontosan úgy, ahogy azt szerettük volna. A délután négy órai indulás után Szarajevót elhagyva vonatunk hamar elindul felfelé a zöldellő hegyek között, hiszen Szarajevó 530 méteres magasságához képest a vonal legmagasabb pontja 722 méeteren található Bradinánál.
Bradina állomást egy hosszabb alagút után éri el a vonal, ahonnan megkezdődik a meredek ereszkedés, 25 kilométeren kell a 283 méteren fekvő Konjicig 470 métert ereszkednünk. Ezzel az átlagos meredekség 20 ezrelék körül van, és nem csak ez, de a vonalvezetés is vetekszik a legizgalmasabb osztrák vagy svájci hegyi vasutakkal. Egyik alagút a másik után, egyik viadukt a másik után és mivel a vonal kétszer is 180 fokban visszafordul a hegyoldalon, több szintet is láthatunk egyszerre, mind fentről, mind pedig Konjic felé közeledve lentről.
A Dinári-hegység vonulatai állják utunkat a tengerig, a vasútvonal legmagasabb pontja 722 méter, a legalacsonyabb pedig értelemszerűen szinte nulla
Érkezünk a vonal egyik legnagyobb műtárgya, a Tarčinnál található viadukt felé
Bradina állomást egy hosszabb alagút után éri el a vonal, ahonnan megkezdődik a meredek ereszkedés, 25 kilométeren kell a 283 méteren fekvő Konjicig 470 métert ereszkednünk. Ezzel az átlagos meredekség 20 ezrelék körül van, és nem csak ez, de a vonalvezetés is vetekszik a legizgalmasabb osztrák vagy svájci hegyi vasutakkal. Egyik alagút a másik után, egyik viadukt a másik után és mivel a vonal kétszer is 180 fokban visszafordul a hegyoldalon, több szintet is láthatunk egyszerre, mind fentről, mind pedig Konjic felé közeledve lentről.
A legmagasabb pont felé közeledvén, itt még nem sejtettük milyen csodálatos hegyi vonal vár ránk az előttünk álló alagút túloldalán
Aztán kinyílik a táj, vonatunk magasan a völgy felett halad, de meredeken ereszkedik. Egyszer csak meglátjuk alattunk a következő szintet, amelyre nemsokára, egy visszafordító alagút után érkezünk
Lentről is igencsak látványos a szép íves viaduktokon haladó vasútvonal. Ez a fotó is a vonatból készült, egyszerre három szintet látni itt egymás alatt
Az utolsó napsugarak fényében érkezünk Konjicba egy gyönyörű vonatozás után. Itt igazán megéri a személyvonatot választani a Talgóval szemben a nyitható ablakok miatt
Érkezik a Szarajevóban látott Talgo, amely fél órával utánunk jött. Sajnos a késő őszi időpont miatt a Neretva völgyéből már nem sokat látunk, röviddel Konjic után teljesen besötétedik, este érkezünk Mostarba
Konjicból aztán a délutáni Talgóval utaztunk Mostarba, amellyel este hét körül érkezünk. Itt szállásunk felkeresése és gyors lepakolás után elindulunk vacsorát keresni, bejárjuk az óvárost is és természetesen a világhírű híd sem maradhat ki. Nem maradunk sokáig, mert másnap 8 óra után nem sokkal már az állomáson kell lenni, a reggeli Talgóval megyünk is tovább Horvátország felé.
Az eredetileg a 16. században épített híd egészen a délszláv háborúig állta a történelem viszontagságait, azonban 1993-ban a harcok során összeomlott. Végül az eredetihez megszólalásig hasonló módon építették újjá 2004-ben
Az eredeti, keskeny nyomközű vasút 60-as évekbeli normál nyomtávra való átépítésekor természetesen az állomások is teljesen átalakultak. Ekkor épült Mostar mai állomásépülete is, a kornak megfelelő, ma már nem épp modern stílusban
Érkezik a reggeli Talgo Szarajevóból. Ezzel utazunk tovább a vonal mai személyforgalmi végállomása, a még a határ bosnyák oldalán található Čapljináig
A vasútvonal természetesen a mai napig elmegy a tengerparton található horvát Pločéig, azonban a személyvonatok a bosnyák oldalról jópár éve már csak Čapljináig közlekednek, a horvát oldalon pedig vonatpótló autóbuszok közlekednek, de csak a határ horvát oldaláig. Így aki Čapljinából szeretne Pločéba utazni, annak át kell rágnia magát a nem épp egyszerű buszos gordiuszi csomón.
Ez akár valahol Nyugaton is lehetne. Modern, nagysebességű vonat, korszerű és tiszta állomás. Mégis Boszniában vagyunk, ez a vonal személyforgalmi vége, Čapljina és a néhány éve befejezett hatalmas állomásépület
A határon át a mai napig komoly teherforgalom zajlik, a pločei kikötőnek köszönhetően
A horvát, alig több mint 10 kilométeres szakaszon horvát mozdonyok húzzák a vonatokat, amelyet aztán Čapljina állomáson cserélnek bosnyákra, hogy a következő bosnyák-horvát határon megint hrovát gépet kössenek a vonat elé. A bürokrácia diszkrét bája
Az interneten található buszmenetrendek ugyan jól hangzanak, de eddigi tapasztalataink szerint a valósághoz nincs sok közük, a megállókban pedig általában semmilyen információ nincs, legtöbb esetben azt is nehéz kideríteni, hogy egyáltalán hol a megálló. Itt is ez volt a helyzet, a kinézett buszunkról a hivatalosnak látszó buszvégállomáson nem tudtak, mindenképpen Split felé akartak minket küldeni, négy órával később. Még négy-öt kérdéssor után sikerült kideríteni, hogy vannak buszok, amik nem a pályaudvarról indulnak, azokra a szemben lévő utazási irodában lehet jegyet venni. Ez persze zárva volt, de itt egy kiakasztott menetrenden megtaláltuk a kinézett buszunkat Ploče felé. A szomszédos turisztikai irodában a korlátozott angolt beszélő sráccal megértettük hogy mi a problémánk, aki felhívta a jegyiroda üzemeltetőjét. Azt az információt kaptuk, hogy negyed óra múlva itt van és tudunk majd jegyet venni. Sebaj, buszunk csak egy óra múlva indul. Nemsokára tényleg megjelent egy ember, akit pár perccel korábban még a vasútállomás restijében láttunk sörözni, valószínűleg negyed órájába telt a frissen kirendelt korsót elfogyasztani. De itt volt és jegyet is tudtunk venni, majd a parkoló vége felé mutogatva jelezte nekünk, hogy onnan indul a busz. Volt is ott egy látszólag évtizedek óta nem használt buszmegálló, ahova fél óra késéssel meg is érkezett a buszunk. Még bevártunk egy csatlakozást(!), majd irány Horvátország. A határon a hazaútra gondosan bepakolt hátizsákjainkat azért még a határon teljesen kipakoltatták, de kora délután megérkeztünk Pločéba, a tengerhez.
A Mostarból Splitbe közlekedő busszal mi csak Čapljina és a képen is látható Ploče között utaztunk
Ploče személyforgalmi pályaudvara rendkívül szürreális hely. A valamikori hatalmas üdülőforgalomra tervezett - az aranykorban még Észak-Németországból is érkeztek ide szezonális vonatok - de ma már egyáltalán nem használt állomás üresen áll. Ennek ellenére látszik, hogy aktívan karbantartják, friss táblák, zászlók és öntözött virágosládák és persze az elmaradhatatlan pálmák. De nem ez volt a legnagyobb meglepetés, hanem hogy az épületben még a vasúti jegypénztár is nyitva volt, hiszen a vonatpótló buszokra is itt lehetett volna jegyet venni
Pločéból aztán a következő busszal mentünk is tovább Makarska felé, ahol késői ebédünket terveztük elfogyasztani. A jegyvásárlás itt már jóval egyszerűbben folyt, hamar meg is voltunk vele. A szinte óránként járó busz is pontosan érkezett, majd a gyönyörű parti úton végigrepülve mínuszban érkezett Makarskába. A tengerparti üdülőváros jóval a szezon után, de még meleg időben szinte üres volt, így a kikötőben a legjobb helyen tudtunk leülni egy utolsó csevapra.
Pločétől Splitig a régi parti úton buszoztunk az autópálya helyett. Időnk van és még Makarskában is meg akartunk állni
Makarska a kevésbé ismert települések közé tartozik, de azért nyáron így is tömeg lehet itt a parton. Az utószezonban már szinte egyedül voltunk
A helyi autóbuszvállalat a környéken gyakori járatokkal és minőségi buszokkal káprztatja el a balkáni vasúthoz szokott utazót
Innen Splitbe szintén nagyon gyakran járnak buszok, így visszasétálva a buszállomásra nem volt nehéz jegyet és járatot találni. Ugyan az egyik, amivel menni akartunk kimaradt, de a következő, fél óra múlva pontosan indult. Splitben már csak egy sörre leülni volt erőnk, de már csak néhány óra volt az éjszakai vonatig, ezt már féllábon is.
A naplemente a Makarskából Splitbe vezető buszúton ért minket, amiben a csodálatos parti úton gyönyörködhettünk
Érkezés után Splitben. A buszállomás közvetlenül a vasútállomás és a kikötő mellett található, igazi intermodális csomópont ez
Egy rövid séta után tértünk vissza az állomásra, ahol már várt ránk a Zágrábba közlekedő éjszakai vonatunk
Még az indulás után volt némi álldogálás és késésgyűjtés, de aztán Zágrábba szinte pontosan érkeztünk, ezzel szépen bezárva az egyhetes körutazást Bosznián át
(fotók: Berky Dénes)
Utunk nem kifejezetten arról szólt, hogy egy helyen sokat maradjunk és megismerjük a környéket. Inkbb csak arra szolgált, hogy felfedezzük ezt a környéket is és most már tudjuk, hogy Bosznia és Hercegovina is azon országok közé tartozik, ahova kevesebben jutnak el vagy akarnak eljutni, pedig mind természeti, mind pedig kulturális adottságai miatt megéri ide utazni, mi még biztosan megyünk, még ha nem is feltétlenül vonattal.
Berky Dénes