Az előző részt ott hagytuk abba, hogy egy nagyon hosszú nap után megérkeztünk Zágrábból Banja Lukába. Innen reggel korán indult személyvonatunk Doboj felé. Ez a vonat is a ŽRS-nél ár megismert ex-német kocsikból volt kiállítva, itt azonban két AB-hez volt szerencsénk, úgyhogy be is vettünk magunknak egy lefokozott első osztályú fülkét. Az út minden különösebb izgalom nélkül telt el, a felhős időben inkább beszélgetni volt kedvünk, mint az ablakon kihajolni. Az állomásoknál azért persze mindig ki-kinéztünk, hogy van-e valami érdekes. Egyik ilyen alkalommal az állomás melletti egyik ház kertjében épp nagy grillezés folyt, amely társaságnak a jegyvizsgálónk, mint örök ismerősöknek intett oda. A háziaknak nem is kellett több, már érkezett is a házi kerítésszaggató pálinka, amiből nem csak a kalauzunk húzott le egyet, de minket is megkínáltak az ablakban. Hol van még ilyen Európában!? Nekem mondjuk a szaga is elég volt, de igyekeztünk kézzel-lábbal kifejezni hálánkat az ajánlatért.
Ezután hamar eltelt az idő Dobojig, ahol a kedves szállásadónk az állomásonra eljött értünk autóval, ami a hideg, szemerkélős időben nagyon jól is esett. Ekkor volt nagyjából 10 óra, a következő vonat Tuzlába 15 óra körül indult, így volt időnk körülnézni a városban és enni egy jó csevapot vagy épp baklavát a délutáni csendespihenő előtt.
Tuzla felé terv szerint egy ex-olasz dízelmotorkocsi ingázik Dobojból napi 4-5-ször, ami nem kifejezetten izgalmas, de úgyis inkább a vasútvonal beutazásáért mentünk. Titkon azért ott volt a remény egy mozdonyos vonatra, hiszen amikor ez az egy motorkocsi javítás alatt áll, akkor egy ilyennel pótolják. Az állomásra kiérve, legnagyobb örömünkre tényleg egy régi francia licensz alapján épült tolatómozdony és két ex-német kocsi várt minket. Az út Tuzláig nem valami izgalmas, néhány állomás van csak és ott is inkább csak egy letűnt kor maradvánait, az egykori sűrű vasútüzem halvány jeleit lehet csak felfedezni.
A szénipari város felé közeledvén azonban egyre inkább az ipar veszi át a dominanciát a tájon, ami szintén nem kevésbé érdekes, mint a természet, ha mondjuk szépnek nem is feltétlenül lehet mondani. Itt is volt egy titkos reményünk, hátha lesz akkora szerencsénk, hogy lássuk Európa utolsó napi rendes üzemben lévő nagyvasúti gőzmozdonyát, amely a Tuzla környéki szénbányák belső vontatási szolgálatát látja el. Ez egy ilyen nap volt, ezzel is szerencsénk lett, az ex-német háborús mozdony, a 33-as sorozat (a német vasútnál: 52-es sorozat) egyik utolsó tagja épp a fővonal mellett várta a következő szénvonatát, így a vonatablakból is szinte tökéletesen tudtuk fotózni és megcsodálni.
A tuzlai hatalmas szénerőmű mellett elhaladván érkezünk meg az iparváros pályaudvarára. Itt a vonalnak zsák vége van, a Szerbia felé tartó vasút még korábban kiágazik. A végállomáson terv szerinti hét perc fordulóidő Boszniában eleve elég furcsán nézett ki a menetrendben, de a mozdonyos vonat miatt a körbejárásal együtt ez szinte lehetetlenné vált. Így 15-20 perc késéssel indultunk végül vissza, de ez senkinek nem okozott kellemetlenséget. Dobojban ez a vonat csatlakozik a délutáni Talgóhoz Szarajevó felé, de itt bőven hagytak időt az átszállásra a menetrendben, ennyire azért ismerik a saját menetrendszerűségüket.
Dobojba már sötétedés után értünk vissza, így már csak a vacsora maradt hátra az aznapi programból. A következő napon már eljutottunk Szarajevóig, így a beszámolónk újabb része már a bosnyák fővárosban fog játszódni.
Személyvonatkereszt Banja Luka és Doboj között. A szembevonat mozdonyvezetőjét már előző napról ismertük, ezért is int a fotósnak ilyen lelkesen, de általában is mindenki nagyon kedves és érdeklődő volt
Az időjárás nem volt épp kegyes hozzánk, de a kavargó ködben is nagyon szép volt a dombos táj
Ezután hamar eltelt az idő Dobojig, ahol a kedves szállásadónk az állomásonra eljött értünk autóval, ami a hideg, szemerkélős időben nagyon jól is esett. Ekkor volt nagyjából 10 óra, a következő vonat Tuzlába 15 óra körül indult, így volt időnk körülnézni a városban és enni egy jó csevapot vagy épp baklavát a délutáni csendespihenő előtt.
Vonatuk Dobojban érkezés után
A napközbeni Szarajevó és Banja Luka között közlekedő gyorsvonat eredetileg Talgoval lenne, mi itt viszont már másodszor láttunk Ganz-motorvonattal kiadva
Tuzla felé terv szerint egy ex-olasz dízelmotorkocsi ingázik Dobojból napi 4-5-ször, ami nem kifejezetten izgalmas, de úgyis inkább a vasútvonal beutazásáért mentünk. Titkon azért ott volt a remény egy mozdonyos vonatra, hiszen amikor ez az egy motorkocsi javítás alatt áll, akkor egy ilyennel pótolják. Az állomásra kiérve, legnagyobb örömünkre tényleg egy régi francia licensz alapján épült tolatómozdony és két ex-német kocsi várt minket. Az út Tuzláig nem valami izgalmas, néhány állomás van csak és ott is inkább csak egy letűnt kor maradvánait, az egykori sűrű vasútüzem halvány jeleit lehet csak felfedezni.
Nagy meglepetésünkre, de mégnagyobb örömünkre a Doboj-Tuzla személyvonat mozdonyos szerelvény volt aznap
Tuzla felé közeledve egyre inkább látszik, hogy a környék meghatározó eleme a szén, erre a legjobb példa a hatalmas szénerőmű, mely mellett a vasútvonal is elhalad
A szénipari város felé közeledvén azonban egyre inkább az ipar veszi át a dominanciát a tájon, ami szintén nem kevésbé érdekes, mint a természet, ha mondjuk szépnek nem is feltétlenül lehet mondani. Itt is volt egy titkos reményünk, hátha lesz akkora szerencsénk, hogy lássuk Európa utolsó napi rendes üzemben lévő nagyvasúti gőzmozdonyát, amely a Tuzla környéki szénbányák belső vontatási szolgálatát látja el. Ez egy ilyen nap volt, ezzel is szerencsénk lett, az ex-német háborús mozdony, a 33-as sorozat (a német vasútnál: 52-es sorozat) egyik utolsó tagja épp a fővonal mellett várta a következő szénvonatát, így a vonatablakból is szinte tökéletesen tudtuk fotózni és megcsodálni.
Titkon reméltük, hogy láthatjuk a tuzlai szénbányák híres gőzmozdonyát, amivel végül mázlink is volt
A tuzlai szénbányák gőzmozdonya
Talán furcsa lehet, hogy miért maradt meg itt ilyen sokáig egy gőzmozdony napi üzemben, hiszen a jugoszláv időkben megannyi dízelmozdonyt építettek, nagyrészt amerikai licensz alapján. Az ok prózaian egyszerű: a bányáknak a gőzmozdony meghajtására szükséges szénből szinte kiapadhatatlan forrása van, míg a gázolajat csak sokkal drágábban tudnák beszerezni. Ezen felül egy gőzmozdonyt szinte egy kalapáccsal és egy forrasztópákval karban lehet tartani, míg egy dízelmozdony sokkal kifinomultabb technológiát igényel. Így maradt hát meg Tuzlában az utolsó túlélő, Európa utolsó, máig megszakítás nélkül üzemben lévő nagyvasúti gőzmozdonya.
A gép nincs valami jó állapotban, de a feladatát ellátja: a bányák és a fővonal között továbbítja a szénvonatokat
A tuzlai hatalmas szénerőmű mellett elhaladván érkezünk meg az iparváros pályaudvarára. Itt a vonalnak zsák vége van, a Szerbia felé tartó vasút még korábban kiágazik. A végállomáson terv szerinti hét perc fordulóidő Boszniában eleve elég furcsán nézett ki a menetrendben, de a mozdonyos vonat miatt a körbejárásal együtt ez szinte lehetetlenné vált. Így 15-20 perc késéssel indultunk végül vissza, de ez senkinek nem okozott kellemetlenséget. Dobojban ez a vonat csatlakozik a délutáni Talgóhoz Szarajevó felé, de itt bőven hagytak időt az átszállásra a menetrendben, ennyire azért ismerik a saját menetrendszerűségüket.
Körüljárás után, visszaindulás előtt Tuzlában
Dobojba már sötétedés után értünk vissza, így már csak a vacsora maradt hátra az aznapi programból. A következő napon már eljutottunk Szarajevóig, így a beszámolónk újabb része már a bosnyák fővárosban fog játszódni.
Berky Dénes