Az előző részt ott hagytuk abba, hogy megérkeztünk a Hellas éjszakai vonattal valamikor hajnali 5 körül Macedónia (jelenlegi hivatalos nevén FYROM, azaz Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság, ami hamarosan valószínűleg Észak-Macedónia lesz a görögökkel megegyezve) fővárosába, Szkopjéba. A pályaudvar már önmagában megér egy misét, de erről majd később, most csak a hajnali sötétben átszálltunk a Bitola felé közlekedő kínai gyártmányú dízel motorvonatba, amely azért nem nyűgözött le különösebben. Szűk belső kialakítás, a lábhely szinte nem létező fogalom, kis ablakok és – ami már nem a gyártó hibája – alig másfél év üzem után eléggé koszos, elhanyagolt belső.
A fővárosból Bitolába Veleszen át napi öt pár vonat van, amivel messze a legforgalmasabb vasútvonal az országban és ennek megfelelően a vonatok kihasználtsága sem volt rossz, még a 6:42-kor Szkopjéból kifelé induló vonaton is elég sok ember gyűlt össze. A 177 kilométeres távot a vonatunk három és fél óra alatt küzdötte le, de a táj nézegetése közben ez sem tűnt annyira hosszúnak. Veleszig a vonat a Vardar folyó néha szélesebb és néha egészen szurdokszerű völgyében halad, ahol szintén nem nagyon lehet unatkozni, de aztán felkanyarodik a vonal a hegyek felé, ahol kisebb mászás és egy hosszabb alagút után megérkezünk a nagyjából 600 méterrel a tenger szintje felett elterülő Pelagónia régióba. Itt egy széles, mediterránosan száraz, kopár völgyben vezet a vasút Bitoláig, illetve tovább is Görögország felé, csak ott már nincs forgalom.
A fővárosból Bitolába Veleszen át napi öt pár vonat van, amivel messze a legforgalmasabb vasútvonal az országban és ennek megfelelően a vonatok kihasználtsága sem volt rossz, még a 6:42-kor Szkopjéból kifelé induló vonaton is elég sok ember gyűlt össze. A 177 kilométeres távot a vonatunk három és fél óra alatt küzdötte le, de a táj nézegetése közben ez sem tűnt annyira hosszúnak. Veleszig a vonat a Vardar folyó néha szélesebb és néha egészen szurdokszerű völgyében halad, ahol szintén nem nagyon lehet unatkozni, de aztán felkanyarodik a vonal a hegyek felé, ahol kisebb mászás és egy hosszabb alagút után megérkezünk a nagyjából 600 méterrel a tenger szintje felett elterülő Pelagónia régióba. Itt egy széles, mediterránosan száraz, kopár völgyben vezet a vasút Bitoláig, illetve tovább is Görögország felé, csak ott már nincs forgalom.
Az érkezés után Bitolában félreálltak a kínai motorvonattal vizet tölteni. A fejlesztési szándék nem csak ezen, de a szépen felújított állomásépületen is látszik.
Rögtön érkezés után szerencsénk volt, az állomáson épp egy GM-el tologattak néhány teherkocsit, aminek fotózásához még a napállás is tökéletes volt.
Bitola belvárosában nagyon érdekesen keveredik a közép-európai, a délies-görögös és a törökös építészet és kultúra, ennek megfelelően pompásakat lehet enni szinte bármelyik kiülős étteremben.
Ilyen bizalomgerjesztő helyi buszok is vannak, de az állomás mindössze negyedórányi sétára van a belvárostól, ami nagyrészt egy szép park mentén vezet, így nincs szükség a szolgáltatásra, amiről természetesen bármilyen információt kideríteni sem lenne egyszerű.
A Szkopjébe tartó visszaút majd' négy órája hasonlóan eseménymentesen telt el a kínai ipar remekében. Itt már legalább a légkondit tudtuk értékelni, idő közben október ide vagy oda, jól felmelegedett a levegő. A fővárosba érkezvén alig fél óránk maradt a Kičevo felé induló vonatig. Ez a vasútvonal, miután nagy ívben megkerüli Szkopjét, a Vardar folyó völgyét követi felfelé egészen a forrásvidékig, ahol egy hosszabb alagúttal még egy hágó alatt is átkel, hogy megérkezzen a régió egyik nagyobb városába, Kičevóba. A vonalon jelenleg napi egy pár vonat közlekedik az ingázóknak, így délután-este indul a fővárosból, majd korán reggel vissza Kičevóból. Nagy örömünkre a menetrendnek megfelelően röviddel az indulás előtt megérkezett az egy hatalmas GM dízelmozdonyból és egy GOŠA UIC-Y kocsiból álló vonatunk is. A vonat indulásáig szépen meg is telt az egész szerelvény (kb 50 utas lehetett a kocsiban), majd szép fokozatosan fogytak el főleg még Tetovo környékén, Kičevóig csak nagyjából tíz utas jött.
Másnap hajnalban indultunk vissza az addigra szinte már ismerősként köszöntött egykocsis vonatunkkal a főváros felé. Ez alkalommal is szépen megtelt a vonat Szkopjéig. Kétszeri átutazás után végre alkalmunk nyílt a délutáni vonatunkig a várost is alaposan megtekinteni. De előbb még maradjunk a pályaudvaron, ahol a pénztárból megpróbáltunk jegyet venni a délután Koszovó felé induló vonatra, ahol erre a kérdésre azonban csak a buszpályaudvar felé mutogattak és egyértelművé tették, hogy vonat nincs. Ez az infó meglehetősen elszomorító volt, de a menetrend szerinti érkezése az ellenirányú vonatnak nem volt már messze, addig elütöttük az időt a buszpályaudvaron. Legnagyobb meglepetésünkre, ugyan fél óra késéssel, de a vonat a jól ismert egy mozdony egy kocsi összeállításunkkal 10:15 körül megérkezett Pristina felől. Egy, mint kiderült, norvég turista páros meg is erősítette, hogy Koszovóból jöttek, de a határon át kellett szállni. Ezzel az információval nyakunkba vettük a várost, hátha délután a vonat indulási idejének közeledtével majd okosabbak leszünk.
A pályaudvarra visszaérvén a vonatunk ugyan szerepelt a statikus információkat közlő képernyőkön, de a szerelvénynek nyoma sem volt. Újabb kérdezősködésünk a pénztárban ismét a már ismert válasszal végződött. A peronon sikerült utolérni a forgalmi szolgálattevőt, aki a lelkesedésünket letörve csak megismételni tudta a pénztáros válaszát: vonat nincs, busz van. Szerencsére a buszok a közvetlen a pályaudvar alatt lévő buszállomásról óránként (!) indulnak Pristina felé, így a jegyváltás után alig 20 perccel már élvezhettük is egy finoman szólva a fénykorán már túl lévő kisbusz csodálatos rugózását és a kézműves légkondi (első ajtó nyitva) nyújtotta örömöket. A határellenőrzés gyorsan lezajlott, alig két óra múlva már le is raktak minket valahol Pristina külvárosában egy helyi buszmegállónál. Nem épp erre számítottunk, lévén a városnak van rendes buszállomása is, de hamar megtaláltuk az utat a hotelünk felé. Egy rövid esti belvárosi séta és egy, a nyugati árakhoz szokott értékrendünkhöz képest hihetetlenül olcsó (itt is euróval fizetnek) vacsora után beállítottuk ébresztőnket, hogy még kiérjünk a vonat indulásához az állomásra: a remény hal meg utoljára.
Reggel a hotelreggelit sajnos kihagyva érkeztünk meg az állomásra, ami legnagyobb csodálatunkra nyitva várt minket és egy öreg svéd motorkocsi személyében bent is állt már a Szkopjébe induló vonat. Az állomási személyzet láthatóan nagyon örült nekünk, ki is állították a határig szóló jegyet, amire azért volt szükségünk, mert a Balkan Flexi Koszovóban nem érvényes. Boldogabbak nem is lehettünk volna, végre vonaton ülünk Koszovóban, ki számított erre!? Elhaladtunk Kosovo Polje után a svéd, osztrák és német kocsik, Nohabok és jugoszláv dízelmozdonyok temetője mellett, de ugyanitt kereszteztük a frissen újraindított Peja-Pristina vonatot is, amely egy felújított dízelmozdonyból és három szintén festékszagú ex-német kocsiból állt. (Azóta egy napi második pár vonat is közlekedik Peja felé, így Pristinából már egy nap alatt is be lehet utazni a vonalat.)
A vasútvonal a macedón határig hosszan egy síkságon halad, majd az utolsó kilométereken megérkezik a hegyek közé, ahol a Lepenac folyó völgyén át érkezik meg a határállomásra, Hani i Elezit településre. Itt le kellett szállni a svéd motorkocsiból és át a már jól ismert 661-esből és egyetlen kocsijából álló szerelvényre, amely épp ekkor érkezett meg Macedónia felől. A kiutazási határellenőrzés már a vonatban történt meg, majd nagyjából 10 perc késéssel indultunk el. A következő megálló a Macedón határellenőrzés volt, ami szokatlan módon egy megállóhelyen történt meg, de nem is akárhogy. A megállás után a jegyvizsgáló és a mozdonyvezető együtt szálltak le és kezdtek el telefonálni, akkor még semmi nyoma nem volt itt életnek a vonaton kívül. Negyed óra várakozás után aztán megérkeztek a rendőrök is, akiket valószínűleg fel kellett hívni hogy jöjjenek határellenőrizni, mert a vasút kiszámíthatóságával már nem is terveznek. Újabb érdekes balkáni élmény. Végül az előző nap is látott nagyjából fél óra késéssel érkeztünk meg a macedón fővárosba. Itt aztán ismét volt időnk átgondolni az eseményeket.
Visszatérvén az ajánlóban említett kérdésre: miért is jár ez a vonat csak az egyik irányban? Az ok egyszerű: nincs elég vasúti jármű. A délelőtti menet a határtól Szkopjéig belefér, mert eddigre már megérkezik Kičevo felől a vonat és tud tenni egy kanyart a koszovói határig és vissza, még ha kis késéssel is, de délután a pristinai vonat idejében minden vonat úton van, nincs több tartalék, így a vonat (legalábbis a macedón szakaszon) nem közlekedik. Erről persze sehol semmilyen tájékoztatás nincs, pótlóbusz nincs, az egyszeri utas oldja meg ahogy akarja. Egyszerű megoldás lenne a koszovói motorkocsival megtenni a maradék 33 kilométert megtenni, de ehhez nemzetközi megegyezés kéne, amiben a térség országai történelmileg nem valami erősek.
Ismét volt némi időnk Szkopjéban még egy-két szuvenír beszerzésére, majd még délután mentünk egy-egy kört a szerb határig és Veleszig, hasonlóan hangulatos egy kocsis vonatokkal, itt azonban már villamos vontatással. Még így is bőven időben értünk vissza a Hellas érkezéséig, nagy nehezen azt is sikerült megérteni a pénztárban, hogy a fekvőhelyes kocsiba a foglalást ott nem tudjuk megvenni, fizessünk a vonaton, így is tettünk. Az éjszaka ezúttal hosszabbnak tűnt mint idefelé, mondjuk ez a röpke másfél órás késésre is visszavezethető, de legalább tudtunk aludni sokáig.
Egy kisebb mellékvonalas kör után Szerbiában menetrend szerint érkeztünk vissza a belgrádi régi pályaudvarra, ahonnan este a Beograd vonat, addigra már korántsem olyan borzasztónak értékelt fekvőhelyes kocsijában élveztük az utat haza.
Érkezés után egy öreg spanyol eredetű motorvonat és egy modern kínai egymás mellett a szkopjei pályaudvaron.
A macedón vasút szinte teljes arzenálja felsorakozik a munkaidő után hazautazni kívánók szolgálatára.
Itt már egy, a kínai motorvonatnál sokkal balkánibb szerelvény állt be nekünk Kičevo felé. Élen az amerikai licensz alapján óriási darabszámban gyártott 661-es sorozatjelű GM-mozdony, mely egy szem GOŠA UIC-Y kocsijánál éppencsak rövidebb.
Az eredeti gyári tábla is hirdeti az amerikai eredetet. A London felirat ne tévesszen meg senkit, itt nem a szigetország fővárosáról van szó, hanem a kanadai London településről.
Nagy lendülettel haladunk a naplementében Kičevo felé. A hatalmas GM-motor hazai Nohab-rajongóknak is ismerős duruzsolása minden indulásnál megmosolyogtatja a dízelért rajongó vasútbarát szívét.
Másnap hajnalban indultunk vissza az addigra szinte már ismerősként köszöntött egykocsis vonatunkkal a főváros felé. Ez alkalommal is szépen megtelt a vonat Szkopjéig. Kétszeri átutazás után végre alkalmunk nyílt a délutáni vonatunkig a várost is alaposan megtekinteni. De előbb még maradjunk a pályaudvaron, ahol a pénztárból megpróbáltunk jegyet venni a délután Koszovó felé induló vonatra, ahol erre a kérdésre azonban csak a buszpályaudvar felé mutogattak és egyértelművé tették, hogy vonat nincs. Ez az infó meglehetősen elszomorító volt, de a menetrend szerinti érkezése az ellenirányú vonatnak nem volt már messze, addig elütöttük az időt a buszpályaudvaron. Legnagyobb meglepetésünkre, ugyan fél óra késéssel, de a vonat a jól ismert egy mozdony egy kocsi összeállításunkkal 10:15 körül megérkezett Pristina felől. Egy, mint kiderült, norvég turista páros meg is erősítette, hogy Koszovóból jöttek, de a határon át kellett szállni. Ezzel az információval nyakunkba vettük a várost, hátha délután a vonat indulási idejének közeledtével majd okosabbak leszünk.
Hajnali hangulat a Szkopje felé tartó vonaton.
Az első napfényben fürdőzik a GM őserő a Kičevo felőli érkezés után.
Érkezik a többi munkábajárós vonat is, itt például a hajnali vonat Bitola felől egy kínai dízelmotorvonat képében.
Nem csak dízelmozdonyos-egykocsis vonatok vannak Macedóniában, a Končar-rajongók is megtalálják a maguk ízlésének megfelelőt.
Nem lehet modernkori Szkopje a kínai Routemaster másolatok nélkül. Rengeteg ilyen londoni jellegű, de kínai gyártmányú emeletes rója a város utcáit.
A főváros két részből áll: az újváros a klasszikusnak tűnő, de modern és kicsit giccses monstrumokkal...
...és az óváros a szűk utcácskákkal és rengeteg mini bolttal és étteremmel, kávézóval. Hogy melyik a hangulatosabb, mindenki döntse el maga.
A pályaudvarra visszaérvén a vonatunk ugyan szerepelt a statikus információkat közlő képernyőkön, de a szerelvénynek nyoma sem volt. Újabb kérdezősködésünk a pénztárban ismét a már ismert válasszal végződött. A peronon sikerült utolérni a forgalmi szolgálattevőt, aki a lelkesedésünket letörve csak megismételni tudta a pénztáros válaszát: vonat nincs, busz van. Szerencsére a buszok a közvetlen a pályaudvar alatt lévő buszállomásról óránként (!) indulnak Pristina felé, így a jegyváltás után alig 20 perccel már élvezhettük is egy finoman szólva a fénykorán már túl lévő kisbusz csodálatos rugózását és a kézműves légkondi (első ajtó nyitva) nyújtotta örömöket. A határellenőrzés gyorsan lezajlott, alig két óra múlva már le is raktak minket valahol Pristina külvárosában egy helyi buszmegállónál. Nem épp erre számítottunk, lévén a városnak van rendes buszállomása is, de hamar megtaláltuk az utat a hotelünk felé. Egy rövid esti belvárosi séta és egy, a nyugati árakhoz szokott értékrendünkhöz képest hihetetlenül olcsó (itt is euróval fizetnek) vacsora után beállítottuk ébresztőnket, hogy még kiérjünk a vonat indulásához az állomásra: a remény hal meg utoljára.
A sok modern és normális méretű busz között kicsit csalódottan olvastuk a szélvédő mögé tűzött táblát, de legalább nem megyünk messzire.
Pristina a hotel teraszáról. Egy meglepően élhető és gyorsan fejlődő város, amely mindenképpen megér még egy látogatást.
Reggel a hotelreggelit sajnos kihagyva érkeztünk meg az állomásra, ami legnagyobb csodálatunkra nyitva várt minket és egy öreg svéd motorkocsi személyében bent is állt már a Szkopjébe induló vonat. Az állomási személyzet láthatóan nagyon örült nekünk, ki is állították a határig szóló jegyet, amire azért volt szükségünk, mert a Balkan Flexi Koszovóban nem érvényes. Boldogabbak nem is lehettünk volna, végre vonaton ülünk Koszovóban, ki számított erre!? Elhaladtunk Kosovo Polje után a svéd, osztrák és német kocsik, Nohabok és jugoszláv dízelmozdonyok temetője mellett, de ugyanitt kereszteztük a frissen újraindított Peja-Pristina vonatot is, amely egy felújított dízelmozdonyból és három szintén festékszagú ex-német kocsiból állt. (Azóta egy napi második pár vonat is közlekedik Peja felé, így Pristinából már egy nap alatt is be lehet utazni a vonalat.)
Legnagyobb meglepetésünkre reggel bent állt Pristina állomásán a Szkopje, de legalábbis a Macedón határ felé közlekedő vonat: egy Svédországból ajándékba kapott dízelmotorvonat.
Ilyen szép rendben lévő egyenruhát a környék országaiban sehol nem láttunk és nem ő volt az egyetlen, Koszovóban ez volt az általános.
A vasútvonal a macedón határig hosszan egy síkságon halad, majd az utolsó kilométereken megérkezik a hegyek közé, ahol a Lepenac folyó völgyén át érkezik meg a határállomásra, Hani i Elezit településre. Itt le kellett szállni a svéd motorkocsiból és át a már jól ismert 661-esből és egyetlen kocsijából álló szerelvényre, amely épp ekkor érkezett meg Macedónia felől. A kiutazási határellenőrzés már a vonatban történt meg, majd nagyjából 10 perc késéssel indultunk el. A következő megálló a Macedón határellenőrzés volt, ami szokatlan módon egy megállóhelyen történt meg, de nem is akárhogy. A megállás után a jegyvizsgáló és a mozdonyvezető együtt szálltak le és kezdtek el telefonálni, akkor még semmi nyoma nem volt itt életnek a vonaton kívül. Negyed óra várakozás után aztán megérkeztek a rendőrök is, akiket valószínűleg fel kellett hívni hogy jöjjenek határellenőrizni, mert a vasút kiszámíthatóságával már nem is terveznek. Újabb érdekes balkáni élmény. Végül az előző nap is látott nagyjából fél óra késéssel érkeztünk meg a macedón fővárosba. Itt aztán ismét volt időnk átgondolni az eseményeket.
Hani i Elezit a határ koszovói oldala, itt hagyjuk magunk mögött immár a macedón szerelvénnyel a koszovói motorkocsit.
A határ macedón oldala mindössze egy megállóhely, ahova még a rendőrség is csak a vasutasok telefonhívására érkezik, a menetrendben nem bíznak.
Visszatérvén az ajánlóban említett kérdésre: miért is jár ez a vonat csak az egyik irányban? Az ok egyszerű: nincs elég vasúti jármű. A délelőtti menet a határtól Szkopjéig belefér, mert eddigre már megérkezik Kičevo felől a vonat és tud tenni egy kanyart a koszovói határig és vissza, még ha kis késéssel is, de délután a pristinai vonat idejében minden vonat úton van, nincs több tartalék, így a vonat (legalábbis a macedón szakaszon) nem közlekedik. Erről persze sehol semmilyen tájékoztatás nincs, pótlóbusz nincs, az egyszeri utas oldja meg ahogy akarja. Egyszerű megoldás lenne a koszovói motorkocsival megtenni a maradék 33 kilométert megtenni, de ehhez nemzetközi megegyezés kéne, amiben a térség országai történelmileg nem valami erősek.
Ismét volt némi időnk Szkopjéban még egy-két szuvenír beszerzésére, majd még délután mentünk egy-egy kört a szerb határig és Veleszig, hasonlóan hangulatos egy kocsis vonatokkal, itt azonban már villamos vontatással. Még így is bőven időben értünk vissza a Hellas érkezéséig, nagy nehezen azt is sikerült megérteni a pénztárban, hogy a fekvőhelyes kocsiba a foglalást ott nem tudjuk megvenni, fizessünk a vonaton, így is tettünk. Az éjszaka ezúttal hosszabbnak tűnt mint idefelé, mondjuk ez a röpke másfél órás késésre is visszavezethető, de legalább tudtunk aludni sokáig.
Villamos vontatással is lehet egykocsis vonatozni Macedóniában, délután a Hellas indulás előtt még belefért egy-egy kör Veles és Tabanovci felé. A képen Veleszbe érkezett a személyvonatunk.
A Vardar folyó völgye helyenként a vonatból is igen szép látványt nyújt.
Egy kisebb mellékvonalas kör után Szerbiában menetrend szerint érkeztünk vissza a belgrádi régi pályaudvarra, ahonnan este a Beograd vonat, addigra már korántsem olyan borzasztónak értékelt fekvőhelyes kocsijában élveztük az utat haza.
Másnap reggel a macedón fekvőhelyes oldalát már süti a nap, miközben bedöcögünk az azóta bezárt régi belgrádi pályaudvarra.
A kilencedik napon már csak a földön ülve volt erőm fotózni, de ez a perspektíva még jót is tett a képnek, amelyen a Villach (és tovább Schwarzach/St.Veit) felé induló 414-es számú vonat látható.
Végezetül elérkeztünk az utolsó éjszakai vonatunkhoz is, úgy fejezzük be, ahogy indult; a Beograd hírhedt fekvőhelyes kocsijában.
(fotók: Berky Dénes)
Berky Dénes
