Az idei nyarat van szerencsém Svájcban tölteni, ahol aztán természetesen kijut a buszozásból és vonatozásból is, bőven van itt mit nézni, beutazni, fotózni. Az elmúlt hétvégén pedig úgy döntöttem, hogy ideje megnézni egy-két látványosnak mondott buszvonalat is, habár az érdeklődésem középpontjában továbbra is a kötött pályás közlekedés áll. Nem bántam meg.
Itt a térképen bejelöltem az útvonalat, hogy a továbbiakban leírtak valamivel érthetőbbek legyenek a helyismerettel nem rendelkezőknek is. Az út Északnyugaton, Meiringenben kezdődött és az óramutató járásának megfelelően haladtam.
A svájci PostAuto a legkülönfélébb viszonylatokat üzemelteti szerte az országban, kezdve a tisztán városi vonalaktól a helyközi járatokon át egészen az általam ez alkalommal kipróbált, tisztán turisztikai célú, de mégis menetrend szerinti útvonalakig. A Dreipässefahrt, azaz a három hágón át vezető vonal ugyan egy járműben nem utazható végig, de mindössze egyszer elég átszállni. Utamat Meiringenben kezdtem, ahol a Zentralbahn hálózata találkozik a rövidke Meiringen-Innertkirchen vasúttal és habár a PostAuto is érinti Innertkirchent, mégis innen érdemes indulni, mivel az átszállás ide van igazítva (úgy ahogy). A meiringeni vasútállomáson érkezésemkor már ott állt a három sárga busz, melyek közül az enyém Andermatt felé tartott a Sustenpass-szon át.
Az utazás már a legelején izgalmasan kezdődik, ugyanis rögtön egy kicsi hágón kel át az út Meiringen és Innertkirchen között, az Aareschlucht, azaz az Aare folyó szurdoka mellet, mely egyébként egy külön kirándulást is megér majd, igen látványos. Az innertkircheni oldalon meglehetősen meredek a hegy, így itt már el is érünk az első szűk fordulós szerpentinig, ahol rögtön fel is csendül a PostAuto Horn, a sárga buszok jellegzetes három szólamú dudája, amely a szűk útszakaszokon hivatott a szembeforgalmat figyelmeztetni a busz érkezésére.
Az út Innertkirchenben válik el a Sustenpass-szon át Wassen felé, illetve a Grimselen át Gletsch irányába. Itt a buszom a Susten irányában haladt tovább, hogy jó pár órával később a Grimselen át térhessek vissza ide. A Susten-hágón átvezető 45 kilométeres út Bern és Uri kantonokat köti össze a 2224 méteres hágón keresztül. A tényleges hágó csak a hómentes időszakokban, nagyjából júniustól októberig van nyitva, a hóeltakarítás ugyanis túl nagy munka lenne az amúgy is csak turistaforgalmat bonyolító úton. Az útvonalon már az ókorban is közlekedtek emberek, ám ekkor még a hágó a gleccser miatt nehezen volt megközelíthető. Az első út Bern és Uri kantonok finanszírozásából 1817-ben fejezték be, ekkortól már lovaskocsikkal is járható volt a hágó. A Sustenpass mai útja azonban elsősorban katonai célokból, 1938 és 1945 között épült ki, ezzel az egyik újabb svájci hágóutak közé tartozik.
Az utazás már a legelején izgalmasan kezdődik, ugyanis rögtön egy kicsi hágón kel át az út Meiringen és Innertkirchen között, az Aareschlucht, azaz az Aare folyó szurdoka mellet, mely egyébként egy külön kirándulást is megér majd, igen látványos. Az innertkircheni oldalon meglehetősen meredek a hegy, így itt már el is érünk az első szűk fordulós szerpentinig, ahol rögtön fel is csendül a PostAuto Horn, a sárga buszok jellegzetes három szólamú dudája, amely a szűk útszakaszokon hivatott a szembeforgalmat figyelmeztetni a busz érkezésére.
Az út Innertkirchenben válik el a Sustenpass-szon át Wassen felé, illetve a Grimselen át Gletsch irányába. Itt a buszom a Susten irányában haladt tovább, hogy jó pár órával később a Grimselen át térhessek vissza ide. A Susten-hágón átvezető 45 kilométeres út Bern és Uri kantonokat köti össze a 2224 méteres hágón keresztül. A tényleges hágó csak a hómentes időszakokban, nagyjából júniustól októberig van nyitva, a hóeltakarítás ugyanis túl nagy munka lenne az amúgy is csak turistaforgalmat bonyolító úton. Az útvonalon már az ókorban is közlekedtek emberek, ám ekkor még a hágó a gleccser miatt nehezen volt megközelíthető. Az első út Bern és Uri kantonok finanszírozásából 1817-ben fejezték be, ekkortól már lovaskocsikkal is járható volt a hágó. A Sustenpass mai útja azonban elsősorban katonai célokból, 1938 és 1945 között épült ki, ezzel az egyik újabb svájci hágóutak közé tartozik.
Rövid pihenő az 1866 méter magasságban található Steingletscher étterem és hotel épületénél. Sok túraútvonal indul innen, így a buszon utazók nagy része itt le is szállt, hogy gyalog menjen tovább.
Gadmen település szétszórt házai jelentik az utolsó lakott terület a hágó előtt, innentől az út egy igazi szerpentinen halad meredeken felfelé. Steingletscher megállónál a menetrend betartása érekében néhány perces szünet adódik, ha a forgalom miatt nem késett a busz, de az enyém szerencsére nem késett. Kis levegőzés az utasoknak és buszvezetőnek egyaránt 1866 méteren, kevéssel az erdőhatár felett. Itt már a nyári melegben is érezhetően hűvösebb van, kifejezetten kellemes.
A buszon előre foglalás után akár bicikliket is lehet szállítani, ha valaki a feltekerést meg szeretné spórolni.
A képen látható víz nem útmosás vagy valamilyen hiba eredménye, hanem egyszerűen a hegyekből mindenhonnan csordogáló víz keresztezi itt is az utat.
A képen látható víz nem útmosás vagy valamilyen hiba eredménye, hanem egyszerűen a hegyekből mindenhonnan csordogáló víz keresztezi itt is az utat.
Az erdőhatár felett a kilátás kiváló, már semmi sincs útban, hogy az egyszeri utas a menetrend szerinti buszból a gleccsereket és 3000-es hegyeket csodálhassa. Steingletscher után az út néhány kanyar után éri el a 2224 méteren található Susten-hágót, ahol buszmegálló is van, de ezúttal senki se le se fel, így suhanunk tovább a rövid alagúton keresztül a hasonlóan meredek és szerpentines keleti rámpára. innen jól látható a Tschingelfirn gleccser mára igen kurta maradványa, de a kilátás a teljesen lakatlan völgybe is olyan, mintha valami másik bolygón lenne hirtelen az ember. Az út meredeken kanyarog lefelé, majd eléri a Sustenbrüggli kilátóhelyet és éttermet, ahol sok motoros és autós pihen meg egy italra vagy ebédre. Innentől az út a völgy északi oldalán ereszkedik le egy-egy kisebb házcsoporton át Wassenig, ahol találkozik az út a Gotthard vasúttal, itt fotóztam a múltkor többek között a gőzmozdonyos nosztalgiavonatot is.
Még a hágó nyugati oldalán van a képen is látható érdekes műtárgy - vagy mi. Az utat a találékony mérnökök az építéskor itt a patak alatt egy alagútban vezették át. Ők akkor nyilván nem turistalátványosságként való hasznosításra tervezték, de így utólag annak is kiváló.
Balra fent a két hegycsúcs között kivehető a maradék gleccser, ami a képen is látható szerpentinről végig nagyon jól megfigyelhető. A hófoltok itt egész nyáron megmaradnak az északi oldalon, a hőmérséklet itt, 2300 környékén még a legmelegebb napokon is alig éri el a 15 fokot.
Csodálatos tájon ereszkedik az út, itt már szerpentin nélkül végig egyenesen Wassen felé.
Wassen előtt a völgy a település felett érkezik és meglehetősen beszűkül, így az út itt több alagúton és hídon át, egy rövidebb szerpentinnel érkezik meg a falu központjába, ahol a buszmegállót nem szövetkezeti italboltnak, hanem Wassen, Postnak hívnak.
Innen utunk tovább a Gotthard-vasúttal párhuzamosan vezet Göschenenig, ahol a vasútállomáson kiváló kapcsolat adódik az észak felé tartó InterRegióra, de én ezúttal maradok a buszon.
Már több mint két órája úton, de még mindig ugyan azzal a busszal utazom tovább Göschenenből Andermatt felé, ahol az út a Matternhorn-Gotthard Bahnnal párhuzamosan halad.
Göschenen és Andermatt között a szűk Schöllenen-szurdokon át vezet felfelé az út, igen szűk és gyakori hajtűkanyarokkal. Itt az autós forgalom is jóval élénkebb már, mivel még mindig sokan választják inkább a Gotthardon való átkeléshez a hágót ugyanis az autópálya alagútja is csak 2x1 sávos, így meglehetősen túlterhelt. Andermatt mindössze negyed órányi szerpentinre található Göschenentől, ahol a buszom számot vált, de megy tovább Gletsch felé a Furkapass-szon át.
PostAutók Andermattban. Én az eddigi buszommal mentem tovább, ez az Integro viszont a Gotthard-hágón át megy Airolóba, egyszer majd azért ezzel is kell menni, a Gotthard sem csúnya éppen.
Andermattban az MGB állomása mellett van a buszmegálló is, itt is tartunk egy negyed órás pihenőt, majd folytatja útját a busz a Furkapass felé. Andermatt és Realp valamivel 1400 méter felett, a Reuss folyó tág völgyében található. Realpig az út egyenes és széles, itt nincs semmi izgalom, Realpban azonban választaniuk kell a továbbutazóknak; vagy vonatra pakolják az autót és az MGB segítségével a Furka Basistunnelen át utaznak Oberwaldig, vagy a Furka-hágón át. Előbbi jóval gyorsabb, utóbbi azonban ugyanennyivel látványosabb. A busznak nincs választása, csak Gletschig megy, ami még Oberwald előtt van, így muszáj megmászni a Furkát, meg ugye nem is lenne sok értelme menetrend szerinti buszt vonatra pakolni.
A völgyben lent Realp, a háttérben távolabb pedig Andermatt és az Oberalppass. Előtérben pedig a meglehetősen keskeny Furkapass útja. Itt már egyre gyakrabban szólal meg a PostAuto jellegzetes dudája, de még így sem kerülhető el egy-egy szűkebb kanyarban a tolatgatás. No persze nem a busznak, hanem a figyelmeztetés ellenére szembe jövő autósoknak.
A PostAuto előtt pont egy turistabusz ment, ami nem könnyítette meg az előrehaladást, de utasként így pont hogy érdekesebb volt, a gyorshetessel nem keveredik az ember ilyen szituációkba.
A 2429 méteres magasságon fekvő Furka-hágónál természetesen egy turistacsalogató étterem és szálloda is van, habár ez a ház már valószínűleg jóval a turisták előtt is itt állt.
A Furka-hágó hallatán a vasútbarát szív is megdobban, itt található ugyanis a Dampfbahn Furka Bergstrecke. A vonal eredetileg a Furka-Oberalp-Bahn, az MGB elődjének vonala volt, ám a bázisalagút építésével 1982-ben felhagyták a télen járhatatlan vonalat. Egy helyi vasútbarát közösség azonban ezt nem nézte jó szemmel, megvették a maradékokat és elkezdték felújítani a 80-as évek végén. A vasút és az összefogás híre messze ment Európában és a világon, így hamarosan mindenféle nemzetiségű vasútbarátok kezdtek dolgozni a vasút újra-beindításán. A fogaskerekű vasút szakaszonként nyílt meg, míg 2010-ben sikerült a teljes Oberwald-Gletsch-Furka-Realp vonalat üzembe helyezni. A vasútvonalon azóta százak utaznak a nyári hónapokban naponta, már a kötelező helyfoglalást is be kellett vezetni, ugyanis a magas jegyárak ellenére rengetegen szeretnének utazni a gőzmozdony vontatta vonatokon. Na de akkor szálljunk vissza a buszba, a DFB beutazása egy másik alkalommal esedékes, arra még spórolni kell.
A Furka-hágó után már nem tartott sokáig, mire a buszom elérte a Belvedere hotelt, ami közvetlenül az út mellé épült. Ma innen a legkönnyebb elérni a Rhone folyó forrásaként számon tartott Rhone-gleccsert, mindössze néhány perces gyalogútra található.
Ahogy az út kicsivel később már a völgy túloldalán halad, gyönyörű kilátás nyílik a Rhone-gleccser valamikori helyére, amit néhány évtizede még az útról is lehetett látni, mára azonban annyira visszahúzódott, hogy a képen is látható Belvedere hoteltől kell gyalog indulni, hogy láthassuk.
Az út itt a vasutat keresztezve áttér a völgy déli oldalára, majd néhány szerpentin után eléri Gletsch települést, mely igazából csak néhány ház, mégis nagy történelmi múlt áll mögötte. Itt búcsút intettem a Meiringen óta vezető buszvezetőnknek, az ő útja innen Andermatt felé vezet vissza, én viszont átszálltam és a Grimselen át utaztam vissza Meiringenbe.
Három út találkozik itt Gletsch-ben; a Furkapass, a Grimselpass és az innen Oberwaldba vezető. Ezek az utak már a történelem előtti időkben is ismert átkelők voltak az Alpokon, majd a rómaiak is használták a kínálkozó lehetőséget, hogy átkeljenek a nagy hegyen. Gletsch eredetileg egy útközbeni pihenőállomás volt, ahol a középkortól cseréltek lovakat a lovaskocsik előtt, míg az utasok is kipihenhették magukat. Az első komolyabb szállodát az 1850-es években építette itt a Seiler hoteldinasztia egyik első generációja, mely mára a világ minden részén rendelkezik szállodákkal. Ez volt a Hotel Glacier du Rhône, azaz a Rhone-gleccser hotel. Ekkor a jégfolyam ugyanis még egészen a frissen épített szállodáig ért, mely a legnagyobb vonzereje is lett a turisták számára.
Három út találkozik itt Gletsch-ben; a Furkapass, a Grimselpass és az innen Oberwaldba vezető. Ezek az utak már a történelem előtti időkben is ismert átkelők voltak az Alpokon, majd a rómaiak is használták a kínálkozó lehetőséget, hogy átkeljenek a nagy hegyen. Gletsch eredetileg egy útközbeni pihenőállomás volt, ahol a középkortól cseréltek lovakat a lovaskocsik előtt, míg az utasok is kipihenhették magukat. Az első komolyabb szállodát az 1850-es években építette itt a Seiler hoteldinasztia egyik első generációja, mely mára a világ minden részén rendelkezik szállodákkal. Ez volt a Hotel Glacier du Rhône, azaz a Rhone-gleccser hotel. Ekkor a jégfolyam ugyanis még egészen a frissen épített szállodáig ért, mely a legnagyobb vonzereje is lett a turisták számára.
A nagy múltra visszatekintő és szebb időket is látott Glacier du Rhône hotel előtt áll meg ma is a PostAuto, ahogy tette azt már a postakocsis időkben is, több mint 100 évvel ezelőtt.
A Rhone-gleccser azonban már messze nem látható innen mára, illetve a nosztalgikus hangulatából is vesztett valamit a hely, hiszen ma már kevesen állnak meg itt lovakat cserélni. Autóval vagy motorral a szálloda teraszán található étterem jó pihenőhelyként szolgál a mai napig, ám a szállodavendégek száma alaposan lecsökkent. A településnek is alig nevezhető pár házhoz tartozik még a vasútállomás a szálloda közvetlen közelében. Ezen állomás érdekessége, hogy a vágányok a Rhone folyó egyik oldalán, míg a felvételi épület és a szolgálati szállás a túloldalon található, a kettőt egy híd köti össze.
A képen az állomásépület látható a vasúti peronról fotózva, a kettő között pedig az innen még nagy utat bejáró Rhone folyó.
A menetrend szerinti vonatok már mind elmentek, mire délután 5 környékén ide értem, de nagy szerencsémre Oberwald felől az 1-es pályaszámú DFB-mozdony még feljött az itt található mozdonyszínbe, hogy másnap reggel innen indulhasson szolgálatba.
A fenti képen szereplő 1-es pályaszámú gőzmozdonynak elég változatos élettörténete van. A Brig-Furka-Disentis vasútnál (BFD, az összezavarodás kedvéért) kezdte pályafutását 1913-ban az említett, több mint 100 kilométeres vonalon. 1926-ban a vonal az újonnan alapított Furka-Oberalp-Bahnhoz került, ahol az 1942-es villamosításig teljesített szolgálatot. Ezután a mai Vietnamban(!) található, szintén méteres nyomtávú fogaskerekű Song Pha – Dalat vasútvonalra került, ahol egészen a hetvenes évekig közlekedett aktívan, amikor azt a vonalat bezárták. A mozdony ezután Vietnamban rozsdásodott 1990-ig, amikor is az akkor alig pár éve létező DFB felkutatta és rengeteg munkával megszervezték a hazaszállítását, majd elkezdték az aprólékos felújítását. Az 1-es mozdony végül 1993-ban, pontosan 80 évvel az eredeti üzembe állítása után ismét kifutott a Furka hegyi vonalra, ahol azóta is, immár több mint 100 évesen teljesít szolgálatot.
Gletsch után a Grimsel-hágó felé folytattam utamat. Innen lenyűgöző kilátás nyílik a Rhone völgyére, Gletschre és a Furka-hágón átvezető útra, ami a képen a szemben lévő hegyoldalon kanyarog lefelé.
Gletschből nagyjából fél óra után indultam tovább egy másik PostAutóval a Grimselen át vissza Meiringenbe. A Grimselpass-szon átvezető út, mint már említettem, szintén nagy múltra tekint vissza, azonban a mai út itt is egészen fiatal, 1920 és 1950 között épült ki, amikor itt három nagyobb víztározó tavat is építettek, melyek mára a út egyik szépségét is jelentik. Az út az 1759 méteres magasságban található Gletsch felől egy aránylag rövid szerpentinen, de sok szűk kanyarral éri el a 2164 méteren fekvő Grimsel-hágót illetve az első tavat, a Totesee-t, azaz Holt-tavat amely azonban nem tartozik a fent említettek közé, ezt ugyanis nem használják áramtermelésre.
A Totesee partján található a Grimsel-hágó legmagasabb pontja is. Itt található egy kilátópont is, illetve egy mormota park, ami az itt parkoló autók alapján elég népszerű is lehet. Én sajnos a buszból egy mormotát sem láttam, de azért a kilátás sem rossz.
A Passhöhe elhagyása után rögtön az utazó szeme elé tárul a két felső víztározó tó, a Grimselsee és a Räterichsbodensee. Itt már elég alacsonyan sütött a nap, egészen elképesztő fényeket teremtve a tavak fölé magasodó bőven 3000-es hegyek felett.
Előtérben a Grimselsee és a két völgyzáró gát között szigetként magasodó szikla tetején a Hotel Grimsel Hospiz.
A tükröződést eddig úgy-ahogy megúsztam, itt azonban már elkerülhetetlen volt, a látvány azonban valamelyest kárpótol. Középen a hotel, jobbra a hosszabb gát, melyen még a busz is átmegy.
A két völgyzáró gát között található Hotel Grimsel Hospiz generálta forgalom miatt még a busz is bekanyarodik ide, amihez át kell haladnia a kifejezetten szűk gáton is. Nagyon érdekes élmény egy menetrend szerinti busszal ilyen helyeken közlekedni.
A hoteltől visszatérvén az útra a busz tovább ereszkedik a völgy felé, majd az Räterichsbodensee partján elhaladva betér a gát aljában található látogatóközponthoz is.
Az itt lefelé tartó út is nagyon látványos, sok szerpentinnel illetve alagutakkal tarkítva kanyargunk lefelé. Az alsó tó után ismét visszaérünk az erdőhatár alá, innentől megint kicsit rosszabb a kilátás, illetve a völgybe már alig süt be a nap, de az út vonalvezetése továbbra is ámulatba tud ejteni helyenként. Guttannen települést elhagyván érkezik meg Innertkirchenbe a busz, ahol egy fél nappal korábban haladtam el, amikor az előző busszal indultam neki a Sustenpass-nak. Ismét átkel a busz Meiringen felé az Aareschlucht melletti kis hágón, majd meg is érkezik a kiindulópontra, a Zentralbahn és a MIB állomása előtti térre.
Meiringen vasútállomása mellett ér véget a három hágón átvezető csodálatos út a PostAutóval.
Végezetül, akit még mindig nem győztem meg, hogy gumikeréken is érdemes néha utazgatni, ha valaki a SwissPass-szal vagy esetleg GeneralAbóval közlekedik Svájcban, annak ezek a vonalak felár nélkül használhatóak. (Korábban létezett egy 4-5 frankos Alpinzuschlag, de azt pár éve megszüntették.)
A Dreipässefahrt a PostAutóval felejthetetlen élmény, bőven megéri rászánni egy napot. Akinek esetleg felkeltettem az érdeklődését és szívesen utazna a svájci Alpok hágóin át a sárga buszokkal, itt megtalálhatja a menetrendet, amely azonban csak addig érvényes, amíg az utakat le nem zárják a hó miatt.
Berky Dénes