Madrid nagy vasútállomásai közül mára három maradt üzemben – az Atocha, a Chamartín és az Estación del Norte. Közülük a harmadikat napjainkban már nem ezen a néven érdemes keresni, hanem Principe Pio-ként. A névváltoztatás mögött komoly hálózatfejlesztés, és ennek részeként az állomás szerepének teljes újragondolása rejtőzik – a végeredmény mintaként szolgálhat a megváltozott szerepű állomásépületek ésszerű és ízléses felhasználására. Képriportunk következik a spanyol főváros egyik gyöngyszeméről!
Madrid sem kivétel az Európában mindenhol megfigyelhető trend alól: a megváltozott üzemvitel és a vasúti személyszállítás iránti igények változása számos európai nagyváros vasútállomásának és városon belüli vasúthálózatának szerepét definiálta újra. Elég itt a nagysebességű vonatok fogadására pazarul felújított londoni St. Pancras pályaudvarra, vagy éppen az új főpályaudvar miatt (részben) újragondolt berlini vasúthálózatra gondolni. Madridban az elmúlt évtizedek a nagysebességű vonalak mellett az elővárosi hálózat („Cercanias”) fejlesztéséről szóltak. A távolsági vonatokat a város két fő nagysebességű kapcsolatának sajátosságai miatt két helyre vonták össze: északról és északnyugatról a Chamartín, míg az északkelettől (Zaragoza–Barcelona vonal) délnyugatig (Sevilla) terjedő vertikumból az újonnan épített Puerta de Atocha állomásra. Az elővárosi fejlesztés fő iránya a Chamartín és Atocha pályaudvarokat (utóbbinak újonnan épült elővárosi vágánycsoportját) összekötő észak-déli alagutak, és az ehhez csatlakozó vonalhálózat volt – ennek részleteit illetően a magyar nyelven megjelent kiváló cikket ajánljuk!
A fentiek legfontosabb következménye mai témánk szempontjából az, hogy a harmadik nagy állomás, az Estación del Norte szerepe teljesen megváltozott a város más részein folyó fejlesztések miatt. A pályaudvart 1882-ben a Madridból északnyugat felé építkező Compañía de los Caminos de Hierro del Norte de España vasúttársaság nyitotta meg, leváltva ezzel az ugyanitt létesített, közel húsz éven át üzemelő ideiglenes állomást. A céget a spanyol polgárháborút 1941-ben követő államosítás meglehetősen rossz állapotban találta - már csak azért is, mert a Madrid határában folyó harcok a város állomásai közül éppen a Norte-t érintették a legsúlyosabban. Az állami vasút, a RENFE hosszú távú stratégiájában az északi-északnyugati országrészek kiszolgálását az 1967-re gyökeresen átéptített Chamartín pályaudvaron képzelte el. Az Estación del Norte távolsági vonatai így folyamatosan fogytak, míg a földrajzi adottságok, nevezetesen az egyetlen csatlakozó vonal miatt az elővárosi forgalom mindvégig mérsékelt maradt. A nyolcvanas évekből származó felvételek már szinte mind üres csarnokot és kihalt perononat mutatnak... Az utolsó távolsági vonatokat ennek ellenére 1993-ig megtartotta az állomás, ám ekkor bezárt az Estación del Norte.
Az Estación del Norte csarnoka 1981-ben, egy árva hálókocsis vonattal
(fotó: Wikipedia)
(fotó: Wikipedia)
Természetesen ez a bezárás nem az a szüneteltetés volt, ami a hazai mellékvonalakon dívik. Az elővárosi hálózat fejlesztésének jegyében teljesen újragondolták a Principe Pio névre átkeresztelt Estación del Norte szerepét. Már 1989-re elkészült a Norte és Chamartín közötti vágánykapcsolat, majd ez délről kiegészítve 1996-ra megépült az Atocha és a Principe Pio közötti szakasz is, melye jelentős részben alagútban fut (a részletekért ismét az Attus.hu kiváló írását ajánljuk). Meghalt a Norte, éljen a Principe Pio - meghalt a fejpályaudvar, éljen az átmenő elővárosi állomás! A kiürült csarnok boltokkal és vendéglátóipari egységekkel töltötték fel, mindezt a pályaudvar 19. századi hangulatához kiválóan illeszkedő arculattal. A mélyben is fontos változások történtek, apránként három metróvonal (6-os, 10-es és egy rövid összekötő vonal az Ópera állomásig) költözött az állomás alá. A mai Principe Pio egyszerre modern elővárosi állomás, bevásárlóközpont és építészeti látványosság. Utóbbi különösen fontos sajátosság - amint most következő képeinken is látszik, ötletes és egyedi építészeti megoldásokat is megvalósítottak az átalakítás során. Kell ennél szebb újjászületés egy eredeti funkcióját elvesztett állomásnak?
Az Estación del Norte homlokzata egy kisebb vihar utáni komor fényben – ez az újragondolt állomás egyetlen, még javításra szoruló részlete
A mintaszerűen felújított nyugati szárny már a modern Principe Pio arculatát hordozza
A Principe Pio főbejárata nyugat felől – a megváltozott orientáció jobban integrálódik a közösségi közlekedés rendszerébe, ugyanis míg az északi homlokzat a semmibe néz, az állomás nyugati oldalán forgalmas buszpályaudvar kapott helyet
A állomás belső homlokzata a csarnok felől – sajnos az emeleti terasz végét a fotózást nehezítő üvegfal zárja le
A csarnokvágányok helyén ma a földszinten üzletek, a galérián pedig éttermek vannak
A metróállomást egybenyitották a csarnokkal, ami egészen sajátos hangulatot kölcsönöz a mélyben fekvő peronnak, és a magasból sem utolsó látványosság
Az állomás keleti szárnyában kaptak helyet az elővárosi vonatok, a kép két szélén pedig az Atocha felé tartó vágányok láthatóak
Páratlan élmény, amikor az alagútba futó vonat átzúg az állomás légterében lévő hídon a metrók felett
A csarnok kelet felől fényképezve - az állomás igazi dobása a hatalmas és világos tér, mely nem is állomásra, hanem egy fedett uszodára emlékeztet
A Chamartín–Principe Pio–Atocha–Chamartín hurokvonalnak köszönhetően a repülőtérre tartó elővárosi vonatok körbemennek az egész városon. Ennek előnyeit nyilván nem kell részleteznünk – képzeljünk csak el egy Keleti–Nyugati–Déli–Keleti kör után a Liszt Ferenc repülőtérre forduló gyorsvasutat!
Az Atocha felől érkezik egy elővárosi szerelvény a szélső vágányra. A madridi elővárosi vonatok állomásain peronzár van, a vonatokhoz mágnescsíkkal ellátott jeggyel, automata kapukon át juthatunk el
Ugyanez a másik irányból, immár a peronzáras területről nézve: az 1996-ban átadott alagútból érkezik az Atocha–Principe Pio–Chamartín félkört bejáró emeletes vonat
Az elővárosi állomás csonkavágányait meghagyták, a peronok elbontása után ezek tárolóvágányként funkcionálnak
A pályaudvar egyik érdekessége ez a talpfákból összeállított modern művészeti alkotás
(a külön nem jelölt felvételek a szerző munkái)
(a külön nem jelölt felvételek a szerző munkái)
Magyarics Zoltán
